A bizalom társadalomelmélete és a társadalmi tőke szociológiaelmélete_Füzér Katalin

A társadalmi tőke szociológiaelméleti keretét a koncepcióról az ezredforduló óta folyó viták nyomán abban a változatban rekonstruálom, amely a bizalom társadalomelméletére épít – egy olyan elméleti háttérre, amelyhez ritkán nyúlnak vissza a társadalmi tőke kortárs teoretikusai és kutatói. A bizalom, az együttműködési normák és a kapcsolathálózatok dimenzióból a társadalmi tőke három típusát, a megkötő (bonding), az összekötő (bridging) és az összekapcsoló (linking) társadalmi tőke ideáltípusait rekonstruálom, majd operacionalizálom őket az empirikus elemzés céljaira.

A többi tőkefajtával összevetve a társadalmi tőke legfontosabb tulajdonsága, hogy egyénileg nem birtokolható, mint a pénz vagy a humántőke:kifejezetten társadalmi természetű erőforrás, amely lehetővé teszi az emberek közötti együttműködést a legkülönfélébb csoportokban, illetve csoportok között. Első megközelítésben megkötő társadalmi tőkén a szoros bizalmon alapuló, olyan kapcsolathálózatokban rejlő erőforrásokat értjük, mint például a család; összekötő társadalmi tőkén a gyengébb bizalmon alapuló, például munkatársi kapcsolatok lehetséges hasznait (vagy kárait); míg összekapcsoló társadalmi tőkén például a választott képviselők és az állampolgárok viszonyaiban megtestesülő lehetőségeket értjük. A társadalmi tőke azonban kevésbé differenciált változatban lett a kortárs társadalomtudományok sikerkoncepciója, a policy világában is egyre nagyobb jelentőséghez juttatva a fogalmat.

A társadalmi tőke fogalma lenyűgöző karriert futott be a társadalomtudományokban: míg az 1980-as évek végén Pierre Bourdieu és James Coleman komplex igényű elméleti írásai kiemelkedőek (Füzér 2005; Füzér–Monostori 2012), addig az 1990-es évektől a főszerepet Robert Putnam és Francis Fukuyama vették át, a figyelem középpontjába állítva a jelenséget politikai, illetve gazdasági haszna miatt, két egymásra rímelő tézis nyomán. Putnam neo-tocqueville-iánus tézise (1993) a stabil demokráciához szükséges erős civil társadalomról (sok társadalmi tőkéről), illetve a demokrácia stabilitását veszélyeztető gyenge/gyengülő civil társadalomról (kevés vagy erodálódó társadalmi tőkéről) és elemzései az amerikai demokráciát veszélyeztető folyamatokról (1995, 2000), a klubok helyett egyedül való tekézés fémjelezte veszélyekről azt eredményezte, hogy robbanásszerűen megnőtt a társadalmi tőkével foglalkozó társadalomtudományos irodalom mennyisége (Füzér et al. 2005, 12; 2006, 337). Fukuyama párhuzamos tézise (1995, 1999) a globálisan is sikeres gazdaságokat támogató „spontán társas készségről” (sok összekötő társadalmi tőkéről) és a családelvű társadalmak (sok megkötő társadalmi tőkét használó) gazdaságainak korlátairól kevésbé volt visszhangos, noha elméletileg sokkal kidolgozottabb társadalmitőke-koncepción alapult (Füzér 2005; Füzér–Monostori 2012).

Mindeközben a fejlesztési szervezetek gyakorlati világában is sikertörténet lett a társadalmi tőke fogalmából: a nemzetközi fejlesztési szervezetek (mint az OECD, Világbank, UNDP) mellett az ezredforduló táján számos ország nemzeti fejlesztési terve is a társadalmi tőkét kívánta gyarapítani (Egyesült Királyság, Írország, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland). Az Egyesült Államokban pedig a társadalmi tőke doyenje, Robert Putnam kezdeményezett országos társadalmitőke-fejlesztő (civil) stratégiát a Saguaro Szeminárium keretében, konkrét projekteket pedig a Better Together elnevezésű mozgalom keretében (Füzér et al. 2005, 25–65). A koncepció divatja azonban nem járt együtt a kutatói közösség konszenzusát bíró elméleti tisztázással, a koncepcionális alkotóelemek rögzülésével, a jelenség hatókörének lehatárolásával, illetve az empirikus elemzés számára történő operacionalizáció módjainak intézményesülésével. Ahány kutató, annyi definíció és mérőeszköz – állapítják meg sokan a kuhni értelemben vett preparadigmatikus állapotokat észlelve.

Nem csoda, hogy a sikerekkel párhuzamosan a társadalmi tőke koncepciójának kritikája is előtérbe került. A koncepciót kritizálták (például Portes 1998) mind alulteoretizáltsága, mind azon gyakorlat miatt, hogy túlságosan sokféle kedvező társadalmi jelenség magyarázatára igyekeztek felhasználni a kutatók: jobb egészségi állapot, javuló bűnözési statisztikák, jobb iskolai teljesítmény, munkaerő piaci sikerek, az életminőség javulása, jó kormányzati teljesítmény – és természetesen a gazdasági fejlődés pozitívumai is mind a társadalmi tőkének tulajdoníthatóak ezen elképzelések szerint (Fukuyama 1995; Putnam 1993,1995, 2000). A fejlesztéspolitika gyakorlati világában is kritikát kapott a társadalmi tőke (Woolcook–Deepa 2000; Woolcook 2001) – mint minden társadalmi problémára felírható csodagyógyszer. Ezen kritikák nagy része lényegében megállja a helyét, hiszen a társadalmi tőke irodalmában sokszor azon volt a hangsúly, hogy megkülönböztessék a társadalmi tőkét a szintén rendkívül népszerűvé váló társadalmi kapcsolatháló elemzésétől (Csizmadia 2008; Szántó–Tóth 2006), méghozzá úgy, hogy a társadalmi tőke koncepcióját a szociológiaelmélet három bevett kategóriájára, a bizalomra, a társadalmi normákra és a kapcsolathálózatokra építették. A problémát az jelentette, hogy ezeket a szociológiai kategóriákat mind elméletileg, de legfőképpen empirikusan meglehetősen lazán kezelték. A gyakorlati életben pedig azt láttuk, hogy a társadalmi tőke fejlesztését célul kitűző programokat viszonylag olcsó megoldásként tálalták olyan komplex társadalmi problémák kezelésére, mint a szegénység vagy a gazdasági elmaradottság. A társadalmi tőkéhez kapcsolódó efféle optimizmus egy olcsóbb alternatíva lehetőségével kecsegtetett, és nem más, kifejezetten drága fejlesztési eszközök kiegészítését kínálta (Füzér et al. 2005).

A társadalmi tőke koncepciójának kritikáira adott elméleti válaszok közül megítélésem szerint a leggyümölcsözőbb a társadalmi tőke három típusának bevezetésére tett javaslat volt (Woolcook 2001, 13–14; Field 2003, 42–43; Halpern 2005, 26–31). Ez az elméleti megoldás lehetővé tette a társadalmi tőke koncepciója mögött mindig is meghúzódó szociológiaelméletekhez való visszakapcsolódást és egy komplexebb, robosztusabb elméleti kidolgozását annak a problémának, hogy miként kapcsolódik össze a bizalom, a társadalmi normák és a kapcsolathálózatok a társadalmi tőkében, annak három típusában. Az ilyen irányban megkezdett úton jár a jelen munka is, azzal a különbséggel, hogy a társadalmi tőke szociológiaelméletét alapvetően a bizalom társadalomelméletére építi.

A bizalom társadalomelmélete

A bizalommal kapcsolatban számos tudományterületen folyó elméletalkotás és ezek egy részéhez kapcsolódó empirikus vizsgálatok alapján rekonstruálom a bizalom társadalomelméletének kulcsfogalmait és a köztük lévő összefüggéseket: az ősbizalom, a partikuláris interperszonális bizalom, az általánosított interperszonális bizalom, az absztrakt rendszerekbe vetett intézményi bizalom, valamint az absztrakt rendszerek képviselőibe vetett intézményesített interperszonális bizalom fogalmainak és ezek összefüggéseinek átvezetése a társadalmi tőke elméletébe reményeim szerint biztos alapokra helyezi a társadalmi tőke koncepcióját. A bizalom univerzális társadalmi jelenség ugyan, mégsem veleszületett képessége a világra jövő embereknek: a szocializációs folyamat során elsajátított olyan társas készségről van szó, amelynek forrása az újszülött és csecsemőkorban fakad.

Számos pszichológiai és a szociálpszichológiai iskola (Erikson 2002; Fukuyama 2000; Bereczkei 2009) elemezte a szignifikáns másokkal való korai interakció során kialakuló ősbizalom jelenségét: a szignifikáns másokra való ráhagyatkozás, a gondoskodást nyújtók folyamatos jelenléte, illetve a visszatérésükbe vetett bizalom kialakulása a kulcsa mind az önbizalom, mind az interperszonális bizalom készségének. Az erős kötődésnek is nevezett ősbizalom csak megfelelő feltételek mellett alakul ki, hiánya visszavezethető a „gondoskodva levés” élményének zavaraira, a szignifikáns másokkal való korai interakciók jellegére. Az ingatag önbizalom, a szorongás, a túlzott agresszió és a gyanakvó karakter eredője sokszor az ősbizalom forrásvidékénél keresendő. Ehhez a folyamathoz szorosan kapcsolódóan a szignifikáns mások köre által alkotott elsődleges társadalmi csoport az öntudat „me” fázisának kialakulásában is döntő jelentőséggel bír, a tulajdonképpeni énkép, az öntudat a tágabb társas környezetben, illetve a világban önmagát elhelyező „I” fogalma jóval később alakul ki. Még általánosabb értelemben a világhoz való hozzáállás alapmintáinak kialakulása történik meg ebben az érzékeny időszakban: a születésélményhez is kapcsolódóan kialakulnak a megküzdési stratégiák, a kitüntetett másokon keresztüli világértelmezés folyamán pedig a kicsinyek elsajátítják a társas világot és annak kontextusát. Az interperszonális bizalom az ősbizalom a lapján, a másokra és a világra való ráhagyatkozás képességének birtokában alakul ki a szocializációs folyamat egy következő, immáron a normatív dimenziót, azaz a társas világ együttélési szabályainak elsajátítását is magába foglaló szakaszában. (A homo sociologicus, a normakövető lény tehát a homo fidens, a bízó lény alakjából fejlődik ki.)

A szocializáció különféle színterein (család, kortárs csoportok, [gyermek] intézmények, média) kora gyermekkortól érvényesítik a társadalmi együttműködés szabályait, a különféle kapcsolatrendszerekben elvárt együttműködési normákat. A gyermekek megismerik és belsővé teszik a szülőkkel, testvérekkel, rokonokkal, barátokkal és más szereplőkkel való együttműködés szabályait, és egyben kialakítják magukban a különféle szerepekre vonatkozó elvárás horizontot, mások lehetséges cselekvési motivációinak és a szerepek normatív keretének egyfajta (implicit) kataszterét (Seligman 1997). Az interperszonális bizalommal összefüggésben lévő együttműködési normák köre nem túl széles: az ősbizalom kialakulásának időszakában nem a kölcsönösség, hanem a kizárólag a gondoskodókat terhelő altruizmus dominál, míg az interperszonális bizalom megnyilvánulási terepét adó különféle kapcsolathálózatokban már a kölcsönösséget igénylő megbízhatóság, tisztesség, becsületesség, kiszámíthatóság normái játszanak szerepet.

Meg kell jegyezni, hogy a bizalmatlanság, még ha pszichésen megterhelő is az egyén számára, esetenként indokolt lehet (Luhmann 1979; Barber 1983; Gambetta 1990a, 1990b), illetve bizonyos társadalmi kontextusokban kifejezetten elvárt, amire az alábbiakban kitérünk. Az interperszonális bizalom tipikus megnyilvánulási formái a baráti kapcsolatok, a párkapcsolatok, a családi kapcsolatok, a rokoni viszonyok, valamint az olyan közösségek, amelyek lojalitást várnak el tagjaiktól, és az együttműködésekre vonatkozó normákon kívül más normatív előírásokat is megfogalmaznak tagjaikkal szemben, mint például egyes vallási közösségek, etnikai csoportok. Az interperszonális bizalom együttműködési normái (gyakran csak implicite megfogalmazott) etikai és erkölcsi előírásokon alapulnak, amelyek betartására az ilyen típusú kapcsolatokban részt vevők számítanak. Interperszonális bizalmat feltételeznek az olyan szervezetek is, amelyeket önkéntes társulással hoznak létre, mint például a civil szervezetek vagy éppen a gazdasági társaságok, azaz a vállalatok is.

A bizalom társadalomelméletének kutatási céljaink számára döntő mozzanata annak az összefüggésnek a feltárása, hogy társadalmanként eltérően alakulnak az interperszonális bizalom hátterét adó együttműködési normák: van a társadalmaknak egy olyan köre, amelyekben a megbízhatóság, tisztesség, becsületesség, kiszámíthatóság normáinak érvényesülési igényét szűkebbre szabják. A partikuláris interperszonális bizalom dominanciájával jellemezhető szűk bizalmi rádiuszú társadalmakra példa az úgynevezett családelvű társadalmak köre (Banfield 1958; Putnam 1993; Fukuyama 1995; Utasi 2002, 2008, 2013), amelyekben a családi, rokoni kapcsolatokat az erős, szinte feltétel nélküli lojalitás és a hűség határozza meg, míg a családon kívüliek viszonylatában az együttműködési normák nem követelik meg a megbízhatóságot, a szolidaritást, sőt bizonyos esetekben nemcsak megengedik, de kifejezetten elő is írják a bizalmatlanságot és a megbízhatatlanságot (Banfield 1958). Ide sorolhatóak a latin-amerikai és kínai társadalmak, Dél-Olaszország, Franciaország és Magyarország is. Hasonlóan alakulhatnak bizonyos vallási közösségek, szekták, illetve etnikai csoportok bizalmi viszonyai is: lojalitás, megbízhatóság befelé, bizalmatlanság és a szolidaritás hiánya kifelé. A szűk bizalmi rádiusz dominanciájával jellemezhető társadalmakban tehát nem pusztán arról van szó, hogy partikuláris csoportokra korlátozódik a bizalom, hanem arról is, hogy a szűk bizalmi rádiusz tipikusan együtt jár a csoporthoz nem tartozókkal szembeni bizalmatlansággal.

A társadalmak egy másik típusában a partikuláris interperszonális bizalom nem zárja el az egyéneket a családi, rokoni, vallási, etnikai csoporton kívüliektől. Az általánosított interperszonális bizalommal rendelkező, tág bizalmi rádiuszú társadalmakban az egyének a szocializáció során elsajátítják a partikuláris csoport (ok)hoz nem tartozókkal kapcsolatos együttműködés normáit: az általánosított bizalom hátterében álló megbízhatóság, tisztesség, becsületesség, kiszámíthatóság előírásai mindenkire vonatkoznak a társadalomban, és betartásukra kölcsönösen számítanak is az önkéntesen létrehozott szerveződésekben, mint például az egyesületekben, civil szervezetekben, mozgalmakban, illetve a családi kereteken túllépő vállalkozásokban (Putnam 1993; Fukuyama 1995).

A tág bizalmi rádiuszú társadalmakban olyan erkölcsi normák érvényesülnek még, mint a tolerancia, az együttműködés, az udvariasság és a szolidaritás az össztársadalmi perspektívából kedvezőtlen helyzetű csoportok, egyének iránt. Az ilyen társadalmakra példa Észak-Olaszország, a németalföldi és skandináv társadalmak, Németország, Japán és az Egyesült Államok. A partikuláris és az általánosított interperszonális bizalomnak, illetve a kettő fenti értelemben vett viszonyának döntő jelenőséget tulajdonítanak a stabil demokráciák (Putnam 1993, 1995, 2000) és a sikeres gazdaságok (Fukuyama 1995, 1999) társadalmi hátterének biztosítása terén. Azokban a társadalmakban ugyanis, ahol jelen van a spontán szociabilitás (Fukuyama 1995), a társulás művészete (Tocqueville nyomán Putnam 1995, 2000), az ezen alapokon virágzó erős civil társadalom a demokrácia stabilitását biztosítja, a családi vállalkozásokon túllépő, de nem állami nagyvállalatok és azok hálózatai pedig a globális gazdaság viszonyai közepette biztosítják az érintett gazdaságok sikerét.

A bizalom társadalomelméletében sokszor találkozunk a premodern és modern társadalmak dichotómiájával, illetve a partikuláris interperszonális bizalomnak és az általánosított interperszonális bizalomnak ezen dichotómia mentén történő szembeállításával. Amint láttuk, az interperszonális bizalom két válfaja valóban mutathat összeegyeztethetetlenséget, de a modernitás nem hozza magával szükségszerűen a partikuláris interperszonális bizalom jelentőségének csökkenését. Amit viszont valóban magával hozott, az a modern és késő modern társadalmak differenciálódásával, absztrakt (főként technikai) rendszereinek, illetve „személytelen”, bürokratikus hivatalainak és intézményeinek elterjedésével összefüggésben lévő új típusú bizalmi viszonyok kihívása – ezeket valóban szembe lehet állítani a premodern társadalmak jórészt face-to-face kapcsolatokon alapuló bizalmi viszonyaival. Simmel ([1908] 1973), Luhman (1979, 1990), Barber (1983), Giddens (1990, 1991), Misztal (1996), Seligman (1997) és Sztompka (1999) nyomán állíthatjuk, hogy a modernitás a bizonytalanság és a kockázatok olyan rendszerét hozta magával, amelyben „csak bizonyos külsőségeket kell tudnunk valakiről ahhoz, hogy a közös akció szempontjából kívánatos bizalmunk meglegyen benne […], már nincs szükség a tulajdonképpeni személyes tudásra” (Simmel ([1908] 1973, 323). Ezt a körülményt Simmel a modernitás azon meghatározó tulajdonságának tudja be, hogy „az életnek ezernyi előfeltétele van, amelyeket az egyén nem tud alapjukig követni és igazolni, amelyekkel kapcsolatban tehát […] a bizalomra van utalva” ([1908] 1973, 317). Számtalan technikai rendszer és intézmény hatékony működése azon a bizalmon alapszik, amely problémamentesnek veszi felépítésüket, működési elveiket, és nem kívánja ezeket sem mélyebben megérteni, sem befolyásolni. Gondoljunk a légiközlekedés, az internet rendszereire vagy az egészségügyi intézményekre: nagyon kevesen rendelkeznek szaktudással ezen absztrakt rendszerek működését illetően, és nincs is szükség arra, hogy megértsük a működésükkel kapcsolatos összefüggéseket.

Amire szükség van, az az, hogy laikusként rá tudjuk bízni magunkat a bennük megtestesülő szakértelemre. Ezt a jelenséget nevezzük intézményi bizalomnak. Természetesen az emberi tényező soha nem hiányzik, az absztrakt rendszerek működtetőiben is szükségesnek mutatkozik megbízni, illetve azokban, akik a működtetők (például a repülőgép-pilóták, az altatóorvosok vagy a tanítók) szakértelméért és integritásáért kezeskednek, többnyire szintén intézményesített keretben (például rendszeres pszichológiai vizsgálatok és szakmai felügyelet révén). Az intézményi bizalom mellett tehát vizsgálni kell az intézményesített interperszonális bizalmat is. A bizalom társadalomelméletének alkalmazásával a társadalmi tőke olyan szociológiaelméletét tudjuk megalapozni, amely a bizalom különféle formái mentén a hozzájuk kapcsolódó együttműködési normákkal együtt rajzolja körül a társadalmi tőke három ideáltípusát.

A BIZALOM TÁRSADALOMELMÉLETE…

A bizalom társadalomelméletének jelen munka céljaira történő rekonstrukcióját annak az összefüggésnek a kiemelésével zárjuk, hogy a szűk bizalmi rádiuszú társadalmakban domináns partikuláris interperszonális bizalmi viszonyok nyitottságot mutatnak az intézményesített interperszonális bizalom és az intézményi bizalom irányában, míg a tág bizalmi rádiuszú társadalmakban domináns általánosított interperszonális bizalmi viszonyok közepette jellemző az idegenkedés az intézményesített interperszonális bizalomtól (Putnam 1995, 1999).

A társadalmi tőke szociológiaelmélete

A társadalmi tőke három típusának megnyilvánulási formáit a bizalom társadalomelméletének fenti összefoglalása alapján olyan módon tárgyaljuk, hogy egyrészt figyelembe vesszük a társadalmi tőke mind pozitív, mind negatív töltetű megnyilvánulásait, másrészt a társadalmi tőkét adottságként kezelő szemléletmódot kiegészítjük a társadalmi tőke dinamikus megközelítésével, a társadalmi tőke erodálódásának, illetve fejlesztésének, gyarapodásának szempontjaival. áltípusokra vonatkoztak csupán. Az ideáltípus próbája a konkrét társadalmi folyamatok értelmezése. Minden társadalmitőke-kutatás kiindulópontjában célszerű tisztázni nagy vonalakban, hogy a vizsgálni tervezett társadalom/társadalmak esetében, a már rendelkezésre álló tudás alapján, az interperszonális bizalom mintázatai miként alakulnak, inkább szűk bizalmi rádiuszú vagy éppen tág bizalmi rádiuszú társadalom vizsgálatát tűzzük ki célul. Amennyiben a magyar társadalmat vizsgáljuk, ebben a vonatkozásban szerencsés helyzetben van a kutató, kiváló elemzések sora áll rendelkezésre (például Utasi 2002, 2008, 2013) annak alátámasztására, hogy alapvetően szűk bizalmi rádiuszú társadalomban kutatunk. Ezt a körülményt célszerű a hipotézisek megfogalmazásánál is figyelembe venni, különösen akkor, ha nemzetközi összehasonlító vizsgálatot végzünk. A társadalmi tőke bármely megnyilvánulási formájára vonatkozzon is vizsgálatunk, a kutatási kérdések megfogalmazását és operacionalizálását a társadalmi tőke hátterében álló bizalmi viszonyok és együttműködési normák mentén, ezekre (is) vonatkoztatva célszerű kivitelezni. Érdemes továbbá megfontolni, hogy a társadalmi tőkével összefüggésben lévő jelenség vizsgálata kiterjeszthető-e a társadalmi tőke alakulása (gyarapodása vagy erodálódása) folyamatának elemzésévé. A fentiek reményeink szerint az utóbbihoz is támpontot nyújtanak.

(Felhasznált irodalom a csatolt PDF-ben található)

Megjelent: 2015. Századvég (www.szazadveg.hu)