"Minden hülye az utcán van"

Meddig lehet bírni a tudatot, hogy bármelyik pillanatban kitehetnek a "lakásból"? Az erdőlakó hajléktalanokat már hónapok, sőt évek óta ezzel fenyegetik. Pedig ők azok, akik nem hagyják el magukat, tisztán élnek, és ha lenne munka, dolgoznának is. Egy-két szervezet minimális támogatásán kívül senki nem foglalkozik velük, törvényt is csak az életben maradás miatt szegnek. A Terebesi erdő hajléktalantanyáján jártunk.

Kőbányán kétfajta hajléktalan létezik – mondják az érintettek. Az egyik kétségbeesetten küzd a túlélésért, ha kell, erőszakkal, ha kell, önmaga folyamatos megaláztatásával. Ez a könnyebb út. A másik viszont a társadalom minden megvetése és kirekesztése ellenére megpróbál tisztességesen, tisztaságban, méltósággal élni. A jelenlegi körülmények között, ebben az országban ez pokoli nehéz.

A Terebesi erdő közel 50 lakója az utóbbi utat választotta – van, aki két hónapja, de van, aki már több mint öt éve él az ottani kunyhókban. Bár a kerület központjától távol esik, egyáltalán nem megközelíthetetlen a terület, a 3-as villamosnak még megállója is van ott, közvetlenül az összetákolt „lakópark” bejáratánál. Ez lehet a vesztük, ugyanis azon a szakaszon épp pályafelújítást végeznek, elmondásuk szerint pedig addig maradhatnak az erdőben, amíg véget nem érnek a munkálatok. Hogy utána mi lesz, arról fogalmuk sincs.

Ez a bizonytalanság az, ami az őrületbe kerget mindenkit, mondja Andrea, aki az erdővel szemben álló nappali melegedő előtt vár engem. Hamarosan átkísér az út másik oldalára, ahol a fák mögött meghúzódik az a hosszú, romos, tetővel fedett, de ajtók nélküli épület, ami egy sorház maradványainak tűnik, és ami neki és párjának is otthont ad. Ezen a területen évekkel ezelőtt egy hatalmas autómosó állt, annak romjai közt húzódik meg most az erdőlakók egy része.

Ígéretek földje

Azt, hogy a szakadt nejlonzsákok helyett szilárd tetőszerkezet van a fejük felett, Andrea párjának, Balogh Istvánnak köszönheti a közösség. „Én már régóta erdőlakó vagyok, korábban itt szemben a zöldben laktam, abból az időből ismerem az autómosó tulajdonosát” – meséli a negyvenes éveiben járó István, aki hivatalosan a biztonsági őr szerepét tölti be, de az ígéretek ellenére se pénzt, se munkát nem kapott a tulajtól. „Azt mondta, hogy hoz majd konténereket is, mert mi itt folyamatosan rettegünk, hogy jönnek az őrök, hogy menjünk innen, mert építenék a villamospályát. Aztán akkor mit csinálunk?”

István régebben roma önkormányzati képviselő volt egy Szerencs környéki faluban, de az ÉKE-ben (Magyarországi Nemzeti- Etnikai Kisebbségek Érdekvédelmi Egyesülete) és A Város Mindenkié csoportban is vállalt szociális munkát. Megszerezte a kőműves szakmát is, a mai napig küldözgeti az önéletrajzát, amikor lehetősége van rá, de nem sikerült elhelyezkednie sehol: „Sajnos rám néznek, látják a homlokomon a C-betűt, és azt mondják, hogy köszönjük, majd hívunk”. Azóta csak az ígérgetés megy, legutóbb egy filmforgatáson ajánlottak nekik statisztamunkát, de azóta sem hallottak felőlük. „Fejenként 4-5 ezres fizetésről lett volna szó, de nekünk az is nagyon sokat számítana.”

„Abban a társadalomban, amelyikben mindenki bűnös, az egyetlen bűn, ha valakit rajtakapnak.”
(Hunter S. Thompson)

Ilyenkor számtalan kérdés vetődik fel az emberben. Akkor miből élnek? Hogyan lehet tisztességesen küzdeni a túlélésért, ha abszolúte semmilyen pénzszerzési lehetőségük nincs? Andrea elmondása szerint a vasazás hozza a legtöbb pénzt, „szerencséjükre” pont olyan helyen élnek, amit az emberek szívesen használnak arra, hogy odahordjanak mindenféle szemetet. „Most már a lomizás sem pálya, kinek hiányzik a százezres nagyságú bírság?” – teszi fel a költői kérdést a nő, majd személyesebb hangvételben folytatja: „Én két éve vagyok hajléktalan, nekem van normális családom, csak nem fogadták be a párom, és ide kellett költöznöm. Megmondom őszintén, én sohase gondoltam volna, hogy valaha kukázni fogok, de nincs mit tenni, rá vagyunk kényszerülve. És ha találunk valami becsomagolt húst, akkor azt igenis megfőzzük, mert ez van”.

Amikor először vízzel kínálnak, kissé vonakodva utasítom vissza, de Andrea megnyugtat, most hozta frissen a közeli tűzcsapból. Persze tudják jól, hogy ez lopásnak számít, de inkább ez, mint a kukázott italmaradékok okozta betegség, vagy a szomjazás. Minden más lenne, ha a téli krízishelyzeten kívül is segítene nekik valamilyen szervezet. „Már annak is örülnénk, ha csak 3-4 havonta kijönne valaki, hozna egy kevés tartós élelmiszert, de nincs ilyen. Egyedül a Vöröskereszt szokott kijárni, ők nagyon segítőkészek, de egyedül ők sem tudják megváltani a világot.” Rajtuk kívül az IKEA támogatja még Istvánékat, az összes ágy, és a viseltes fotelok is az áruház jóvoltából vannak náluk.

A téli időszak természetesen a legínségesebb. Ilyenkor legtöbben bevonulnak valamelyik hajléktalanszállóba, de István és Andrea hallani sem akar erről a lehetőségről. „Voltunk mi is több helyen, de egyszerűen elviselhetetlen. Tele van poloskával, csótánnyal, büdös és beteg emberekkel, akik ráadásul ott lopnak, ahol tudnak” – számolnak be élményeikről. Ők a legutóbbi télen is kint maradtak, egy nagyjából 3x2 méteres, zárt helyiségben, ahol az István által készített, mosógép- és kályhacsőmaradványokból összeeszkábált fűtőeszköz is található. Mivel errefelé az elektromos áram az álomkategóriába tartozik, csak gyertyával lehet bemenni a „szobába”, de a fény hiánya mellett a zárt térben szállingózó por miatt sem ajánlatos sokáig ott tartózkodni.

Ahol megy a nemzettársainkkal egymás mellett élés

Az együttéléssel nincs gondjuk, átjárnak a szomszédokhoz, és ott segítik ki egymást, ahol tudják. Egyedül a kilátástalan helyzetből fakadó állandó idegesség nehezíti meg az egymás mellett létezést. „Persze vannak rosszabb napjaink, de itt nincs lopás meg verekedés, a bajban kiállunk egymásért. Telefonja is nagyjából mindenkinek van, még ha pénz nincs is rajta, de segítséget tudunk hívni, ha kell." Belső körökben tehát megvan a bizalom, de a betolakodóktól még mindig félnek: "Van olyan, hogy vasrudakkal kell kimenni a házból, mert jönnek a szipusok, a drogosok, tőlük azért félünk. Ilyenkor kiabálunk egymásnak, és látják, hogy sokan vagyunk, úgyhogy nem mernek közelebb jönni. Régen voltak itt kutyák, de elvitték őket, mert megharaptak idegeneket, pedig békés kis állatok voltak, de hát ha támad az ember, a kutya védekezik." De így sem maradtak házikedvenc nélkül, Andrea félmondatából kiderül, hogy gyermek hiányában az állatokon élik ki a szülői szeretetüket: "Cicánk még van egy, Kormi, a kislányunk".

Miután a macskát nem találjuk a helyén, Istvánnal és Andreával az egykori autómosó magas falas épülete felé vesszük az irányt, ami még romosabb állapotban áll, mint a kis sorház. Egy alig két fallal „körülvett” placc közepén egy 40 év körüli nőt látunk főzni, mellette ül hasonló korú, kopasz férje, odamegyünk hozzájuk.

"– Szevasz Sanyikám! Mit esztek?
– Lemaradtunk a zsíros kenyérről a faházban, adtak helyette egy levest."

És ez nem túlzás. Egyetlen szelet zsíros kenyér jár naponta a melegedőben egy személynek, de mivel lekéstek az osztásról, Sanyit és feleségét egy zacskós tyúkhúslevessel kompenzálták. „Ez a napi kalóriabevitele két embernek. Jó, mi?” – fakad ki Sanyi. „Három éve itt vagyok az asszonnyal, fogyok mint az állat, infarktusom is volt, hadd ne mondjam, hogy a kukából való kajától milyen fertőzéseket lehet kapni. De ez van. Ha becsületesen akarsz élni, nem akarsz börtönbe menni, mert nem úgy neveltek a szüleid, akkor ott a kuka, meg ott a csikkek, ha cigizel. Nem akarom sajnáltatni magam, még akár szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, itt már sokan bedilóztak, mi még azért tartjuk magunkat valahogy.”

Sanyi annak idején halottszállítóként dolgozott egy jól menő temetkezési vállalkozásnál, de miután a konkurens cég bedarálta az üzletet, nem talált új munkát, kilenc gyerekkel és a kölcsönökkel pedig nem volt sokáig fenntartható a helyzet. A bank elvette a házukat, a gyerekeket elhelyezték ismerősöknél, hogy legalább ne kerüljenek állami gondozásba, ők pedig kikerültek az utcára. „Még mindig jobb ez a hely, mint az utca vagy a szálló, itt legalább lehet tisztálkodni a melegedőben, kaptunk egy szekrényt, el tudjuk tenni azt az egy váltás ruhánkat, amit a szállóban simán ellopnának.” Sanyi szerint a legnagyobb probléma az, hogy az emberek fejében a hajléktalan szóról reflexből egy „büdös, cigány, munkakerülő, alkoholista söpredék” ugrik be, ami részben igaz is, hiszen a gyengébb akaratúak bekerülnek egy ördögi körbe: a nyomorúságból az alkoholba menekülnek, amitől csak még nyomorúságosabbak lesznek.

„Nem, ez a hely nem jó a pszichedelikus kábítószerekhez. Maga a valóság túlzottan meg van pörgetve.”
(Hunter S. Thompson)

 „Másfelől tudom, hogy saját magam ellen szólok ezzel, de teljesen megértem a kormányt, hogy leszarnak minket, amikor csomóan a pár száz forintos, ötliteres borral a szatyorban állnak be ingyen kajáért. Minek ezeknek lakást adni? Minden olyan hely megszűnt már, ami az ilyenekkel foglalkozott, alkoholelvonó, elmegyógyintézet, satöbbi. Minden hülye az utcán van” – egyre jobban kiütközik az elkeseredettség Sanyi mondandójában, aminek nyitja, úgy tűnik, az előítéleteken alapuló munkanélküliségben rejlik. „Három éve tartom a kapcsolatot a munkaügyivel, egyszer nem mondták, hogy 'menjél hülyegyerek söprögetni', vagy valami. És akkor hallom néha, hogy a régi ismerősök kimentek Írországba, meg ide-oda, és élnek, mint hal a vízben. Engem már csak az tart egyben, hogy itt vagyunk az asszonnyal, és hátha egyszer kilábalunk, és újra normális körülmények közt nevelhetjük a gyerekeket, mint valamikor.”

A leves elkészült, továbbállunk. Két fallal odébb járunk, látszólag egy, a környék képét amúgy is meghatározó, újabb szemétkupac felé tartunk, amikor István azt mondja, hogy egy pillanat, csak megnézi, él-e még. Nem értem, kire gondol. Aztán az egyik rongyhalmaz alól felriad egy ember, emeli az öklét, azt hiszi, támadni akarunk. Néhány másodperc után ismeri csak fel Istvánt, és a legnagyobb békében folytatódnak az események. Megbeszélik, hogy majd este hoznak neki enni, jó egészséget kívánunk neki, és már megyünk is. A férfinak még a neve sem derül ki, csak annyi, hogy nem tud magáról gondoskodni, depressziós, a közösség tagjai gondoskodnak róla.

Kényszer, szükség, vágy

A szomszédban István anyjával is találkozunk. Ő régebben az erdőben felállított kunyhójában lakott, de azt rágyújtották, ezért kénytelen volt az egyik romos zugba berendezkedni. A kapott segítséget illetően ő a legpesszimistább: „Nem tudom minek vannak ezek az állítólag minket védő csoportok, már egyáltalán nem is járnak ki ide. Csak annyi kellene nekünk, hogy kapjunk valami kis elhagyott házat, aztán azt majd mi rendbe rakjuk. Meglátnák, hogy milyen dolgosak vagyunk igazából. Itt is olyan tisztán élünk, amennyire tudunk, de bármikor benne van, hogy lerombolják az egészet és mehetünk az utcára”.

Végül visszaérünk Istvánék lakrészébe, ahol rövidesen instant kávé kezd fortyogni a kukázott lábasban, Andrea pedig bejelenti, hogy mindjárt indulnak csikkezni. Ilyen szempontból elég jó helyen élnek, a villamosmegállók híresen gazdag csikklelőhelyek, de persze erre sem túl büszkék: „A kukázás meg a csikkezés sajnos kényszer, és nagyon fájnak azok a nézések, amiket kapunk miatta. De a lényeg az, hogy tisztán tartjuk magunkat, nem drogozunk, nem vagyunk alkoholisták, és szeretnénk normális életet élni. Ehhez viszont egyszerűen több támogatásra lenne szükségünk. Ha csak le tudnánk meszelni a falakat, ha tudnánk ajtókat tenni, ahova kell, ha lenne elég pléd, ágyneműhuzat, akkor már jobb életünk lenne".

Az élethez szükséges tárgyi dolgok mellett azonban legfőképpen egy alapvető szellemi igénye van a Terebesi erdőben meghúzódó hajléktalanoknak: "Azt szeretnénk, ha elfogadnák, hogy mi is emberek vagyunk".

Képek: Bodnár Zsolt

Forrás: http://hvg.hu/plazs/20140721_Terebesi_erdo_riport